Húsvét

“Én tehát, miután hallottam az Úr Jézusba vetett hitetekről és a bennetek minden szent iránt megnyilvánuló szeretetről, szüntelenül hálát adok értetek, amikor megemlékezem rólatok imádságaimban; és kérem, hogy a mi Urunk Jézus Krisztus Istene, a dicsőség Atyja adja meg nektek a bölcsesség és a kinyilatkoztatás Lelkét, hogy megismerjétek őt; és világosítsa meg lelki szemeteket, hogy meglássátok, milyen reménységre hívott el titeket, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége a szentek között, és milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma rajtunk, hívőkön. Minthogy hatalmának ezzel az erejével munkálkodott Krisztusban, amikor feltámasztotta őt a halálból, és jobbjára ültette a mennyekben, feljebb minden méltóságnál és hatalmasságnál, minden erőnél és uralomnál, sőt minden névnél is, amelyet segítségül hívnak, nemcsak ebben a világban, hanem az eljövendőben is. Mindent az ő lába alá vetett, és őt tette mindenek felett az egyház fejévé. Ez az ő teste, és teljessége annak, aki teljessé tesz mindent mindenekben.

(Efezus 1,15-23)

Igeolvasás:

 “Amikor elmúlt a szombat, a magdalai Mária és Mária, Jakab anyja, valamint Salómé illatos keneteket vásároltak, hogy elmenjenek, és megkenjék Jézus holttestét. A hét első napján, korán reggel, napkeltekor elmentek a sírbolthoz, és így beszélgettek egymás között: Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratáról? Amint felnéztek, látták, hogy a kő el van hengerítve, pedig igen nagy volt. És amikor bementek a sírboltba, látták, hogy egy fehér ruhába öltözött ifjú ül jobb felől, és megrettentek. De az így szólt hozzájuk: Ne féljetek! A názáreti Jézust keresitek, akit megfeszítettek? Feltámadt, nincsen itt. Íme, ez az a hely, ahova őt tették. De menjetek el, mondjátok meg a tanítványainak és Péternek, hogy előttetek megy Galileába: ott meglátjátok őt, amint megmondta nektek. Kijöttek, és elfutottak a sírbolttól, mert remegés és rémület fogta el őket; és senkinek sem mondtak el semmit, mert féltek.” (Márk 16,1-8)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Nem csak Nagypénteken, hanem Húsvét hajnalán is megremegett a föld. Az Úr Jézus halálból való feltámadásánál Isten hatalmának ereje a legerőteljesebben mutatkozott meg, a feltámadás csodálatos folyamatába azonban mégsem nyerhetett senki betekintést. Istenünk nem engedte, hogy fenséges isteni erejének kiáradásánál bárki jelen legyen, de a feltámadott Jézus Krisztussal való találkozást már tanítványainak lehetővé tette.

A nagypénteki eseményektől megrendült tanítványokból ugyanis a sírról elhengerített hatalmas kő látványa még nem váltott ki örvendezést, az üres sírban talált szépen összehajtogatott leplek láttán még nem szabadult fel a gyász fájdalmától a szívük, az angyal örömüzenetét követően is csak remegés és rémület járta át őket. A feltámadottal való találkozás hozta el számukra az igazi örvendezést.

Milyen nagy kegyelem, hogy a feltámadott Úr Jézussal ma is lehet találkozni, s ezáltal örvendező életre jutni, mert Istenünk hatalmának azzal az erejével munkálkodik a mi életünkben is, amely által munkálkodott Krisztusban, amikor feltámasztotta őt a halálból (Ef.1,20). A bölcsesség és kinyilakoztatás Lelkét adva nékünk, úgy munkálkodik a mi életünkben, hogy az Úr Jézust megismerjük, és lelki szemeinkkel megláthassuk, milyen reménység adatott nekünk, milyen gazdag az ő örökségének dicsősége (Ef.1,17-18).

A mi Mennyei Atyánk erőteljes munkálkodásának ereje által sejtheti meg a szívünk a láthatatlan, mennyei világot, általa válhatunk érzékenyek az ő megszólító szavára. Általa nyerhetünk új szívet, új életet, általa őrizhetjük a reánk bízott drága kincset, általa tudunk megmaradni azon az úton is, amelyre elhívott bennünket. Az ő munkálkodásának ereje által vagyunk képesek a rosszra nemet mondani, a rosszra jóval felelni, nehézségek között is kitartani, bizonyságot tenni. Ő segít nekünk a bántásokat elhordozni, a fájdalmakat eltűrni, a másiknak megbocsájtani, súlyos betegségeket elhordozni, a gyász fájdalmában is tovább küzdeni, reménytelen helyzetekben is reménykedni és másokért szolgálni.

Húsvét hajnalán az angyal, akit a sírboltban láthattak, arra kérte az asszonyokat, hogy ne féljenek, hanem menjenek, s mondják el: a názáreti Jézus, akit megfeszítettek, nincs a sírban, feltámad. Arra kérte őket, hogy menjenek és mondják el a tanítványoknak és Péternek, hogy lehet az Úr Jézus Krisztussal találkozásuk. Olyan megható, hogy az angyal külön kiemelte, hogy mondják el ezt az örömhírt Péternek is.

Vajon mi lehetett ennek az oka?

Mindig vannak olyan emberek, akik különös figyelmet érdemelnek, de nem azért, mert különbeknek, méltóbbaknak bizonyulnak a többiek között, hanem azért, mert jobban rászorulnak az örömhírre, jobban rászorulnak a biztatásra. Rászorulnak, mert a hitben járás útján nagyon elbukhattak, mert jobban bánkódhatnak, mert jobban elcsüggedhetnek, mert kiábrándultabbaknak bizonyulhatnak, mint a körülöttük lévők.

A nagyot vétkezőknek, a nagy bűntudattal élőknek, a magukból nagyon kiábrándultaknak, a fölöttébb kesergőknek ma is szól az örömhír. Tudniuk kell, hogy a nagy kő elhengeríttetett, Jézus Krisztus feltámadt. El kell mondanunk, hogy van bűnbocsánat, lehet új életet kezdeni, lehet az Úr Jézussal naponként együtt járni, lehet az örök élet reménységének örömével élni, lehet a Szentírásunkban található ígéreteket komolyan venni.

Olyan különös kegyelme Istennek, hogy ma is átélhetjük azt, hogy mi még aggodalmaskodunk, mi még nem látjuk a megoldást, amikor a nagy kövek már utunkból elgördítettek. A könnyek még legördülhetnek arcunkon, amikor már Istennél kész van számunkra a megoldás.

Ezen a feltámadás ünnepen, gondoljunk azokra, akik megfáradtak lelkükben, akik fölöttébb megterhelődtek, akiknek a gyász fájdalmát kell hordozniuk, és kilátástalannak érzik életüket. Gondoljunk azokra, akik önmarcangolva, önváddal a szívükben még nem találták meg a Krisztus Jézushoz vezető utat. Imádkozzunk azért, hogy Istenünk könyörüljön meg járványsúlytotta világunkon és segítsen bennünket bölcsebb szívvel és buzgóbb hitélettel jelen lenni azok életében, akikkel megajándékozott, és akiket elénk hoz.

Nagypéntek

“Mert amikor még erőtlenek voltunk, a rendelt időben halt meg Krisztus az istentelenekért. Még az igazért is aligha halna meg valaki, bár a jóért talán még vállalja valaki a halált. Isten azonban a maga szeretetét mutatta meg irántunk, mert Krisztus már akkor meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk.  (Róma 5,6-8)

Igeolvasás:

“Vele együtt feszítettek keresztre két rablót is, az egyiket a jobb, a másikat a bal keze felől. Akik elmentek mellette, a fejüket csóválva káromolták, és ezt mondták: Te, aki lerombolod a templomot, és három nap alatt felépíted, mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy, és szállj le a keresztről! Hasonlóan a főpapok is gúnyolódva mondták az írástudókkal és a vénekkel együtt: Másokat megmentett, magát nem tudja megmenteni. Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről, és hiszünk benne! Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt; hiszen azt mondta: Isten Fia vagyok.A vele együtt megfeszített rablók is ugyanígy gyalázták.

Tizenkét órától kezdve három óráig sötétség támadt az egész földön. Három óra tájban Jézus hangosan felkiáltott: Éli, éli, lámá sabaktáni, azaz: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, akik hallották ezt, így szóltak: Illést hívja. Egyikük azonnal elfutott, hozott egy szivacsot, megtöltötte ecettel, nádszálra tűzte, és inni adott neki. De a többiek ezt mondták: Hagyd csak, lássuk, eljön-e Illés, hogy megmentse őt. Jézus pedig ismét hangosan felkiáltott, és kilehelte lelkét. És íme, a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt, a föld megrendült, és a sziklák meghasadtak. A sírok megnyíltak, és sok elhunyt szentnek feltámadt a teste. Ezek kijöttek a sírokból, és Jézus feltámadása után bementek a szent városba, és sokaknak megjelentek. Amikor pedig a százados és akik vele őrizték Jézust, látták a földrengést és a történteket, nagyon megrémültek, és így szóltak: Bizony, Isten Fia volt ez!” (Mt.27,38-54)

Szeretett Gyülekezet, Kedves Testvérek!

Lehetnek az ember életének olyan szakaszai, melyek nyomtalanul múlnak el, és időnként megadatnak olyan időszakok is, amelyek mély barázdákat szántanak a lélekben. Olykor évek, évtizedek is kevésnek bizonyulhatnak, hogy megsejthessük milyen lélek lakozik valakiben, máskor egy-egy odavetett mondat is elegendőnek bizonyulhat arra, hogy szembesüljünk kit milyen szívbéli indulat hajt.

Virágvasárnaptól mindössze 5 napnak kellett eltelnie, hogy Isten egyszülött Fia a bűnösök között kereszten függjön, hogy fényes nappal három órán át sötétség boruljon a földre, hogy a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadjon, a föld megrendüljön és a sziklák meghasadjanak, de ennél is kevesebb időre, csupán néhány órára volt mindössze szükség, hogy megmutatkozzon mire képes a békétlenség útját választó, a gyűlölettől vakon cselekvő emberi indulat és az ezzel szemben megmutatkozó szeretetteli, menteni akaró Isteni igyekezet.

Az ártani akaró embereknek nem sok kellett, hogy az ünnepi előírásokat, s az igazságos ítélkezés szabályait megszegve közös elhatározásra jussanak, az éj leple alatt az Úr Jézusra halálos ítéletet mondjanak. Nem sok kellett, hogy hamis tanúkat keressenek, hamisan vádoljanak, lázítsanak, hogy fenyítés helyett halálos kimenetelű korbácsütést szorgalmazzanak, hogy a jártányi erővel alig bíró Úr Jézusnak napokig tartó kereszten való szenvedést kívánjanak. Nem sok kellett, hogy a keresztfán függő, nagy fájdalmakat hordozó, és komoly légzésgondoktól a szavakat magából már csak kipréselni tudó Úr Jézuson tovább gúnyolódjanak: “mentsd meg magadat, ha Isten Fia vagy,… Ha Izráel királya, szálljon le most a keresztről,… Bízott az Istenben, szabadítsa meg most, ha kedveli őt;…”

Mi volt erre a felelet? Az Úr Jézus, ott fájdalmak között, az Atya bocsánatáért esedezett, mert nem tudták, milyen bűn volt az, amit elkövettek ellene, és nem szállt le a keresztről, hogy valamennyiünknek bűnbocsánatot szerezhessen. Ő maga lett engesztelő áldozatul, hogy minket Istennel megbékéltessen.

Kiitta értünk a keserű pohárt, hogy nekünk ne kelljen kiinnunk. Vállalta értünk az Istentől való teljes elhagyatottságot, hogy nekünk magányosan se kelljen átélnünk a teljes elhagyatottságot. A végsőkig elment értünk, hogy nekünk a legnehezebb élethelyzetben is ott lehessen szívünkben az a bizodalom, hogy akik bűnbánattal Istenhez kiáltanak, azok megmenekülhetnek, akik Istenben bíznak, azok nem szégyenülnek meg, hogy ne feledjük el, Ő kész megbocsájtani, Ő kész velünk újjat kezdeni.

Az utóbbi napok, hetek alatt sokunk szíve megterhelődhetett, nem mindennapi körülményeink között a mi vétkeink, gyarlóságaink is elénk kerülhettek. Elbizonytalanodott világunkban, próbáljunk emlékezni, és emlékeztetni másokat is arra, hogy áll a Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom felett. A kereszt előtt leborulhatunk, bűneinkért, mulasztásainkért bocsánatot kérhetünk. Tegyünk azért, hogy ez a Nagypéntek nem múljon el nyomtalanul, hiszen az Úr Jézus a mi bűneinket is felvitte a keresztre, s ott miattunk, helyettünk, érettünk is szenvedett.

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat,

Tört remény vagy félelem:

Ő nem hágy el, biztatást ad:

Békesség van énvelem.

Boldogságnak napja süt rám;

Jóság, fény jár utamon:

A keresztfa ragyogásán

Fényesebb lesz szép napom.

Áldássá lesz ott az átok,

Megbékéltet a kereszt;

El nem múló boldogságod,

Békességed ott keresd!

Áll a Krisztus szent keresztje

Elmúlás és rom felett,

Krisztusban beteljesedve

Látom üdvösségemet.

(Református Énekeskönyv 230. dícséret)

Elcsendesedésre

“Ezt mondja a magasztos, a felséges, aki örök hajlékában lakik, szent az ő neve: Magasságban és szentségben lakom, de a megtörttel és alázatos lelkűvel is. Felüdítem az alázatosak lelkét, felüdítem a megtörtek szívét.” (Ézsaiás 57,15)

Igeolvasás:

 “Amikor közeledtek Jeruzsálemhez, és Bétfagéba, az Olajfák hegyéhez értek, Jézus előreküldte két tanítványát, és ezt mondta nekik: Menjetek az előttetek lévő faluba, és ott mindjárt találtok egy megkötött szamarat a csikójával együtt. Oldjátok el, és vezessétek hozzám! Ha valaki szólna nektek, mondjátok meg, hogy az Úrnak van szüksége rájuk, és azonnal elengedi azokat. Ez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Mondjátok meg Sion leányának: Íme, királyod jön hozzád, aki alázatos, és szamárháton ül, igavonó állat csikóján.” A tanítványok pedig elmentek, és úgy cselekedtek, ahogy Jézus parancsolta nekik: odavezették a szamarat a csikójával együtt, ráterítették felsőruhájukat, Jézus pedig felült rá. A sokaság az útra terítette felsőruháját, mások ágakat vagdaltak a fákról, és az útra szórták. Az előtte haladó és az őt követő sokaság pedig ezt kiáltotta: Hozsánna Dávid Fiának! Áldott, aki jön az Úr nevében! Hozsánna a magasságban! Amint beért Jeruzsálembe, felbolydult az egész város, és ezt kérdezgették: Kicsoda ez? A sokaság ezt mondta: Ő Jézus, a galileai Názáretből való próféta.”

(Máté ev. 21, 1-11)

Szeretett Gyülekezet! Kedves Tesvérek!

Az Úr Jézus Jeruzsálembe történő bevonulásával földi életének legnehezebb szakaszához érkezett el, a körülötte tolongó, ujjongó emberek azonban mit sem sejtettek ebből. Az előtte és mögötte haladó emberek szívét megragadta Lázár feltámasztása miatti örvendezés, s ezáltal különös reménységet tápláltak az Úr Jézus további cselekedeteit illetően. Királynak kijáró tisztelettel vették körbe, mert hirtelen lelki szemeik előtt kirajzolódni látszott Általa földi nyomorúságaikból való szabadulásuk útja, a rómaiak igájából való megváltásuk lehetősége. Csak jóval később kezdte megsejteni a tanítványok szíve, hogy az Úr Jézus nagyobb megkötözöttségből, a bűnök miatti nyomorúságukból kívánta őket megszabadítani, és örvendező életre elsegíteni, amikor a kereszthalált vállalta valamennyiünkért. S talán csak ennél is jóval később érthették meg az Úr Jézus által megtapasztalható szelídség és alázat jelentőségét, mely által megváltói munkáját elvégezte.

Szelídsége, alázata ugyanis nem csak abban fedezhető fel, hogy szegényes ruhában, igavonó állatra ülve elfogadta a körülötte tolongó csetlő-botló emberek üdvözlését, és elfogadta, hogy gyermekek és csecsemők által szerez dícséretet, hanem egész élete erről tanúskodott.

Életének gyönyörű összefoglalása az, amikor azt olvashatjuk Szentírásunkban, hogy ő “Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig.” (Fil.2, 6-8) Nem ragaszkodott mindenáron ahhoz a mennyei dicsőséghez, amely őt megillette, hanem oda tudta azt hagyni, hogy minket bűnös embereket megbékéltethessen Istennel, és üdvösséget szerezzen nékünk. Földi útján ki járt volna néki az Istent megillető tisztelet, ő mégsem várta el, hogy köszöntsék a tereken, hogy a zsinagógákban a fő helyen üljön vagy lakomákon az asztalfőn, mint az írástudók (Lk. 20), hanem elfogadta annak a farizeusnak a meghívását is, aki a vendégszeretet alapvető jeleit sem mutatta ki iránta. (Lk.7, 36kk) Nem háborgott körülményei ellen, hanem nehézségek között is kész volt a nyomorúságban lévőket megszánni, meggyógyítani. Kész volt, ő a Mester, lehajolni, s megmosni a tanítványai lábát, pedig már tudta, hogy eljött az ő órája. Meg tudta mosni a lábát annak is, aki készült őt elárulni, hogy még utolsó pillanatokban is példával szolgálhasson tanítványainak. (Jn.13.) Megalázta magát, hogy gyűlölködő, ártó szándék és szenvedések között is az Atya akaratát cselekedhesse, hogy szelíden szólva megtörhesse az bűnös ember csökönyös, megátalkotott, kemény szívét. Az Atya háza iránti féltő szeretetből is úgy ragadt csak ostort, hogy bántódása abból senkinek nem esett.

Az Úr Jézus meghajolt Mennyei Atyánk üdvözítő terve előtt és mentő szeretetből vállalta földi küldetését, megtéve ezzel az első lépést felénk bűnös emberekért.

Talán mindezt végig gondolva érthetjük meg, hogy az alázat, szerénység nem a gyengeség jele, nem valami beteges lelki állapot, hanem olyan megnyilvánulás, amelyhez nagyon is sok tudatosságra, nagyon is sok erőre van szükség, és amely igazán megoldást hozhat ebben a sok nyomorúsággal teli világunkban, és sok mindennel megterhelt emberi kapcsolatainkban.

A gőgös, felfuvalkodott, elbizakodott, fölényeskedő szív indulatában sok ártó szándék feszül. Isten keze olykor emiatt reánk nehezedhet, hogy a szívünket tisztogassa, s odaadóbban tudjunk járni azon az úton, amelyre elhívott bennünket, hogy a másikat különbnek tartva magunktól szolgáljunk.

Szentírásunkban olyan szép igéret adatott azok számára, akik önmaguk megalázására késznek mutatkoznak: “Alázzátok meg tehát magatokat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején. (1Péter 5,6)

Istenünk megadta nekünk a választás lehetőségét. Meg van a lehetőségünk arra, hogy csak zúgolódjunk, háborogjunk, méltatlankodjunk, de arra is, hogy Isten kezéből megpróbáljuk – még ha nehéz is – elfogadni mindent, amit életünkben megengedett. Meg van a lehetőségünk arra, hogy sértettségből, hiúsából a másik embertől várjuk el, hogy közeledjen, hogy bocsánatot kérjen, de arra is, hogy mi tegyük meg az az első lépéseket. Meg van a lehetőségünk arra, hogy a másikkal szemben jogainkra hivatkozzunk, a másikkal szemben igazságérzetünkben erőteljesebben, keményen fellépjünk, a másik elé akadályokat görgessünk, a másikkal szemben erényeinkre hivatkozzunk, de arra is, hogy a másiknak érdemek nélkül is a javára tenni igyekezzünk. Meg van a lehetőségünk arra, hogy kemény megmondó, beolvasó embereknek mutatkozzunk, de arra is hogy a szeretet hangján szóljunk. Az Úr Jézus azonban az alázatra, szelídségre adott nekünk példát, s ehhez ígéretet is fűzött, amikor így szólt:

“Vegyétek magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd vagyok és alázatos szívű, és megnyugvást találtok lelketeknek.”

(Máté ev. 11, 29)

Adja Isten, hogy nem mindennapi körülményeink között, amikor testünk-lelkünk megpróbáltatik, ez az ígéret valós megtapasztalássá lehessen valamennyiünk számára!